Kedves gyerekek, kedves szülők, tisztelt kollegák,
Erre az alkalomra készülve azon gondolkoztam, közületek hányan számolták a tanévnyitóig hátralevő napokat, és az „Ó, tó, itó, nyitó, évnyitó” stb. után ma reggel boldogan kiáltottak fel: „tanévnyitó!”
Ha nagyobb osztályokban nem is, az elsősök biztosan így tettek. Ők a számukra ismeretlent várták, ami valamiért mégis vonzó: az iskolás már nagy, az iskolás okos, a zeneiskolás még okosabb: már hegedülni vagy zongorázni is tud.
Azért hiszem, hogy a nagyobbak is várták valamennyire a tanévnyitót. Lehet, hogy ők a társakkal, - Uram bocsá' - a tanárokkal való találkozást várták jobban.
A szülők talán azt várták, hogy álljon vissza a tanév alatti rend: idejében fekvés-kelés.
A pedagógusok – bízom benne, hogy feltöltődve és kipihenve – azt várták, hogy nyári továbbképzőkön tanult új módszereiket próbálhassák ki.
Amint látjuk, bizonyos értelemben mindenki mást vár az iskolától. Pedig papírforma szerint az iskolának egy fő feladata van: hogy megtanítson bennünket tanulni. Hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, megízleltesse velünk a jól végzett munka örömét, megtanítson szeretni, amit csinálunk, és segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.
Ez az, amit az iskola valamilyen mértékben mindenkinek megad, és ez soha senkitől el nem vehető. Amit viszont diák, tanár, szülő elmulaszt, az alig-alig pótolható.
Az iskolában mindhárom fél legfőbb munkaeszköze a saját személyisége. Ezért minden szülő másként tud érzelmi biztonságot nyújtani gyerekének, minden tanár másként kell használnia intuícióját, minden gyereket másként ítél értékesnek és fontosnak, és minden gyereknek másként képes ráébredni a gondolkodás örömére.
Egy dolog biztos: a tanulás és gyakorlás nélküli eredményes zeneiskolát még nem találták fel. Ezért azt kívánom mindannyiunknak, hogy fegyelmezett, kitartó, ugyanakkor örömszerző munkával igyekezzünk ebben a tanévben is az előzőkhöz hasonló szép eredményeket elérni.
Ezekkel a gondolatokkal a 2010-2011-es tanévet megnyitom.